ÁTALAKULÁSOM DALAI

Életem egyik nehéz szakaszában ültem a pomázi réten, s gyönyörködtem a szépségében. És ekkor egyszer csak megszólalt „szívemben” a zene! Csodálatos érzés volt! A következő 2-3 évben sorra „jöttek” a dalok, s én lejegyeztem őket. Most ezekből közre adok párat. Azokat, melyek leginkább tovább segítettek az utamon. Hátha másnak is hasznára válnak!


1. HA SZÍVEDBEN ÚTRA KÉLSZ.
"
Őt” kaptam legelőször. Különös útra hív:

 „Ó, fúj a nyári szél! Gyere, ülj mellém!
Hallgasd, hogy mit mesél, ha a szívedhez ér!
Simogat a nyári szél, arcod tartsd felé!
Ha szívedben útra kélsz, vár a napfény, s az ég.

Gyere, itt egy új világ! Nosza, indulj el!
Kezet nyújt a Mindenség. Ne félj, nem tévedsz el!

Ó, fúj a nyári szél! Gyere, ülj mellém!
Hallgasd, hogy mit mesél, ha a szívedhez ér!
Simogat a nyári szél, arcod tartsd felé!
Ha szívedben útra kélsz, vár a napfény, s az ég.

Vár a napfény, s az ég.”


2. HA A SZÍVED FÁJ.
Bármennyire is csalogat az új út bennünket, a régitől mégis nehéz lehet megválni! Fájdalmamat sokszor oldotta fel az éneklés és a csodálatos természet látványa:

„Ha a szíved fáj, elringat e dallam.
Ha a szíved fáj, dudorásszál halkan.
Karjába emel a tájék, merre jársz.
Hogyha énekelsz, véle eggyé válsz.

Ha a szíved fáj, elringat egy dallam.
Ha a szíved fáj, énekelgess halkan.
Karjába emel ég, föld, szél s a fák.
Veled énekel az egész világ.

Karjába emel ég, föld, szél s a fák.
Veled énekel az egész világ.”

 

3. LEGYÉL A FÁKLYA TE!

Ha nem látjuk tisztán az egység felé vezető utunkat, mert nincs elég fény előttünk, akkor világítsunk mi, magunk:

„Kell a tér, kell a tér, kell a tér az életnek.
Kell a tér, kell a tér, kell a tér a léleknek.
Mert tér kell az éneknek, tér kell a szépségnek,
Tér kell az egységnek, hogy magadat meglelhesd.

Kell a tér, kell a tér, nyomaszt, ami tömeges.
Kell a tér, kell a tér, úgy élünk, mint a heringek.
Mert tér kell az éneknek, tér kell a szépségnek,
Tér kell az egységnek, hogy másokat meglelhess.

Ha nincs már tér, ha nincs már tér, ha nincs már tér ott melletted,
Ha nincs már tér, ha nincs már tér, akkor felfele építsed!
Mert tér kell az éneknek, tér kell a szépségnek,
Tér kell az egységnek, hogy Istent meglelhesd.

Kell a fény, kell a fény, kell a fény az életnek.
Kell a fény, kell a fény, kell a fény a léleknek.
Mert fény kell az éneknek, fény kell a szépségnek,
Fény kell az egységnek, hogy magadat meglelhesd.

Kell a fény, kell a fény, meghal az élet a sötétben.
Kell a fény, kell a fény, alszik a lélek, ha nincs fényben.
Mert fény kell az éneknek, fény kell a szépségnek,
Fény kell az egységnek, hogy másokat meglelhess.

Ha nincs már fény, ha nincs már fény, ha nincs már fény ott előtted,
Ha nincs már fény, ha nincs már fény, akkor a fáklya legyél te!
Mert fény kell az embernek, fény kell az egységnek,
Fény kell a szíveknek. Hát legyél a fáklya te!

Mert fény kell az embernek, fény kell az egységnek,
Fény kell a szíveknek. Hát legyél a fáklya te!

Hát legyél a fáklya te!”

 

4. SZERETNÉK SZERETNI!

Honnan merítsünk ahhoz az erőt, hogy „fáklyaként világítsunk”?
Például lépjünk kapcsolatba a bennünk élő, sérült „gyermekkel”, aki még gyógyulásra vár:

„Sír benned egy gyermek. Fedezd fel!
Szeretetre éhes. Öleld meg!
Magányos és riadt. Emeld fel!
Szeretne szeretni. Tanítsd meg!

Hisz, süt kinn a napfény! Ó, engedd be!
Mert érted van. Hát fogadd be!
Hisz, süt kinn a napfény. Ó, engedd be!
Úgy vágysz már rá. Hát fogadd be!

Itt vagyok benned. Fedezz fel!
Szeretetre vágyom. Ölelj meg!
Félek és fázom. Emelj fel!
Szeretnék szeretni. Engedd meg!

Hisz, süt kinn a napfény! Ó, engedd be!
Mert érted van. Hát fogadd be!
Hisz, süt kinn a napfény. Ó, engedd be!
Úgy vágyom rá. Hát fogadd be!

Szeretnék szeretni. Engedd meg!”

5. A KESERÉDES LÉT.

Ha sikerül egységbe kerülnünk a bennünk élő „gyermekkel”, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy mások helyett éljünk:

„Hogyha valakihez túl közelre mégy,
Hogy kézen fogd őt, és helyette élj,
Lelketek megretten, ijedten hátra lép.
Nem marad ott semmi más, csak az üresség!

Hogyha valakitől egy lépést hátra lépsz,
Ráhagyva nagy bölcsen, hogy élje az életét,
Megtudhatod, hogy ki ő, és lelketek összeér,
S ez a találkozás édes, mint a méz!

A közelség távolít el, és közel hoz a messzeség.
A közelség távolít el, és közel hoz a messzeség.
Mindenkit megillett a keserédes lét.
Mert mindenkit megillett a keserédes lét!”

 

6. A LELKÜNK EGYMÁSHOZ ÉRT

Ha nem gázolunk át mások határain, akkor észrevehetjük a láthatatlan világ „rezgéseit” is:

„Két ember, ki elmegy egymás mellett,
Két ember, ki egymásra se néz.
És mégis, ó, megérint a Lényed!
És mégis valami itt történt!

Két ember, kit egymáshoz sodor a szél!
Két ember, kit egymáshoz sodort a szél!
A lelkünk egy pillanatra mosolyt cserélt!
A lelkünk egy pillanatra egymáshoz ért!”

 

7. ÚT SZÍVTŐL A SZÍVIG.

Amikor a lejáratott szavak már nem hatolnak át a „falakon”, akkor csak az segíthet, ha előbb saját lelkünket „érintjük” meg:

„Nincs hosszabb út, mint szívtől a szívig,
És nincs is annál rövidebb,
Ha megvan a szó, mi utat talál
Két szív között, ki arra nagyon vár.

De hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?
Ez itt egy fal, mi köztünk van, és távol tart.
Hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?

Csengve indul, de sután földre hull
A sok-sok lejáratott szó.
Hát nincs az a szó, mi utat talál
Két szív között, ki arra nagyon vár?

De hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?
Ez itt egy fal, mi köztünk van, és távol tart.
Hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?

Nincs már több szó,
Ó, elfogytak a szavak!
Nincs semmi más, csak a csupasz fal!
Lehet, hogy szó helyett csak egy érintés kell,
És ettől majd leomlik a fal?

De hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?
Ez itt egy fal, mi köztünk van, és távol tart.
Hol az a szív? Hol az az út? Hol az a szó?

Nincs hosszabb út, mint szívtől a szívig,
És nincs is annál rövidebb,
Ha előbb saját lelkem érintem meg,
És onnan már az út hozzád vezet!

Ez az a szív! Ez az az út! Ez itt a szeretet!
Ledőlt a fal, mi köztünk volt, és hozzád mehetek!
Ez az a szív! Ez az az út! Ez itt a szeretet!”

 

8. ANYÁM, MONDD!
Nem süthet mindig a nap, szükség van a szélre és az esőre is!

"Anyám, mondd, miért fúj így a szél,
Ágat törve, port kavarva?
Anyám, mondd, miért tombol a szél?
Ez talán az Ég haragja?

Fiam, ne engem, a szelet kérdezd,
Mit hoz, mit visz, mit miért tesz!
Fiam a szél jobban tudja,
Jobban tudja, mi a dolga!

Anyám, mondd, miért zúdul ránk az eső?
Talán a Föld arcát mossa, mosdatja?
Anyám, mondd, miért ömlik ránk az eső?
Ez talán az Ég fájdalma?

Fiam, ne engem, az esőt kérdezd,
Honnan hová megy, mit miért tesz!
Fiam az eső jobban tudja,
Jobban tudja, mi a dolga!

Anyám, mondd, miért e sok felhő-párna?
Az éltető Nap mögéjük miért bújik el?
Anyám, mondd, mikor lesz újra napfény,
Hogy az emberi szíveket reménnyel töltse meg?

Fiam, ne engem, hanem a szíved kérdezd,
Hogy szél, eső vagy inkább napsütés lesz!
Fiam a szíved sokkal, de sokkal jobban tudja,
Jobban tudja, mi az Igaz Szeretetnek útja!"

 

9. EGY CSILLAG VOLT A fÖLDRE ELJÖVENDŐ
Minden új kis jövevény Fényt és Reményt hoz a Földre.

"Egy csillag volt a Földre eljövendő,
Hogy közénk hozza a Fényt.
Egy csillag volt a Földre eljövendő,
Hogy felélessze bennünk a Reményt.

Sudár angyalok őrizték őt
Csendes anyaméh rejtekén,
S midőn ütött az óra,
Világra segítették.

Vártunk már rád, ó, Titkok Tudója!
Vártunk már rád, hogy hozd el a Fényt!
Vártunk már rád, ó, Titkok Tudója!
Vártuk, hogy hozd el a Reményt!

Egy csillag volt a Földre eljövendő,
Ki magával hozta a Fényt.
Egy csillag volt a Földre eljövendő,
Ki elhozta nekünk a Reményt.

Üdvözlünk téged, ó, Titkok Tudója!
Kérünk, hogy oszd meg velünk a Fényt!
Üdvözlünk téged, ó, Titkok Tudója!
Szívünkben él már a Remény!

Egy csillag volt a Földre eljövendő,
És szívünkben felgyulladt a Fény!
Egy csillag volt a Földre eljövendő,
Őrizzük hát együtt a Fényt és a Reményt!"